PETKÓ JENŐ

MEGHALT EGY LÁNY

SZEREPLŐK

Újságíró

Anya

Igazgatónő

Tanár

Ildi

Laci

KISZ-titkár

Még a bekonferálás előtt jellegzetes vasúti lárma hallatszik: tolatómozdony pöfékel, várakozó utasok zajonganak.

HANGSZÓRÓ  Az első vágányon gyorsvonat halad át, a vágány mellett fokozott figyelmet     kérünk! – Vigyázzanak az első vágány mellett, gyorsvonat halad át!...

A szöveg vég nélkül ismétlődik, míg el nem nyomja az érkező vonat felerősödő zakatolása. Majd: éles dudálás, sikoltás, csattanás, fékek, kerekek csikorgása. Kiabálás, hangzavar, amiből csak mondatfoszlányok érthetőek:

                   Mi történt? ... Egy öregasszony… elütötte… egy lányt… éppen odanéztem… a túloldalon… maga látta… kivágta a mozdony… rettenetes… stb.

Felüvölt az érkező mentő szirénája, majd kis szünet után távozóban elhalkul. Vele a zaj is elúszik.

Csend, majd telefontárcsázás:

ÚJSÁGÍRÓ  Halló! ...Varjas vagyok, az újságtól… A vasúti baleset sérültje felől érdeklődöm!... Igen… Várok… Igen… Meghalt?

Kattan a telefon, majd gong.

A műsorközlő most mondja be a címet és a bemondó szöveget. A konferálás után:

Írógép kattog. Hangja a közben kezdődő monológ alatt lehalkul, majd elúszik. Mindegyik monológ végén, az utolsó mondatok alatt fokozatosan felerősödve kopog az írógép, zene helyett ez választja el, vagy köti össze az egyes szereplők szövegét, jelezve, hogy az újságíró írás közben idézi fel szó szerint a beszélgetés részleteit.

ANYA  Mit is tudnék én még mondani maguknak? Mit mondhat egy anya, akinek már jaja sincs, könnye sincs már sírásra? Csak a nagy üresség, meg a tépelődés, meg a fájdalom, a mérhetetlen fájdalom maradt már nekem! – Azt mondják meg nekem, miért! Én vagyok a legbűnösebb ezen a világon, hogy így ver engem az Isten, így büntet, ég a saját lányom is? Miért? ...Kiért? ...Egy idegen, ismeretlen asszonyért, aki még csak egy jó szóra se jött el, egy szál virágot se vett a sírjára? Egy idegen miatt nem gondolt se a saját fiatal életére, nem számolt az érte pusztuló anyjával!... A felnevelő szülőanyjával, aki életének minden percét, minden boldogtalan percét érte, az egyetlen lányáért áldozta föl! ...Mert csak érte volt minden, csak érte morzsolódott fel apránként az egész szerencsétlen életem! ...Itt maradtam fiatalon, tapasztalatlanul, tanácstalanul, társtalanul vele… Elgondolhatják, milyen nehéz… milyen keservesen nehéz volt apa nélkül, támasz nélkül, szegényen, de tisztességgel, becsületben felnevelni! ...Ráaggattam volna a csillagos eget is, hogy ne érezzen hiányt semmiben! ...Férjhez mehettem volna… akadt volna férjem nekem is… fiatal voltam még… szép is voltam… kerülgettek is…de vajon kit találhattam volna, aki neki is apja helyett apja lett volna? …Hol az az ember, aki szívesen a nyakába veszi a más gyerekének a nyűgét, baját? …Nem,… az én lányom nem lett senki lábakapcája! Nekem meg nem maradt más, csak az áldozat! …a lányomért! …A Magdikámért! …Csak ő volt a vigaszom, a reményem!

…És most itt maradtam megint egyedül, mit a szedett szőlőtőke! Mire magamnak is szükségem lenne támaszra, gyámolítóra, még az sem lesz, aki rám vesse a szemét,… aki odalökjön egy pohár vizet!

…Hát hogyne lenne csupa sírás, feneketlen bánat már az én életem!

Írógépkopogás.

IGAZGATÓNŐ  …- Nagyon nehéz így beszélni róla, még nagyon közeli a döbbenet,… a megrendülés,… a gyász!

…Mit is mondjak a Magdikáról,… az élő Magdikáról? …Tudja, nálunk sok a gyerek,… túlzsúfolt az intézet,… sokan vidékről valók, a legtöbb hurcol valamilyen sérülést… valamilyen rejtett traumát. …Aztán belecsöppennek itt egy szokatlanul nagy közösségbe, amelyik – hisz ez természetes is! – a számukra csak csupa idegenekből áll… Erre a legtöbbjük természetes reakciója a bezárkózás!...

Ezért szinte lehetetlen mindegyiket ismernünk! ...Így fordulhat elő, hogy csak akkor figyelünk fel egyikre-másikra, amikor történik vele valami… mint most ez a – sajnos! – szomorú eset…

Nem… nem hiszem, hogy gondoltuk volna,… sejtettük volna,… hogy éppen ő… a saját életének kockáztatásával,… annak árán…

Meg… - de ne értsen félre! – ha reálisan nézzük a tényeket… mégiscsak egy… mondják, hogy egy öregasszony volt, akit lerántott a sínekről… talán siket is volt,… de az is lehet, hogy éppen meg akart halni! … nincs kizárva, hogy nem öngyilkossági szándékból botorkált! … Ki tudja? … Ugye? … Úgy tudom nem is találtak rá az eset után… eltűnt… - És, ha összehasonlítjuk… - mert akaratlanul is megfordul az ember fejében! - ,hogy egy fiatal lány… aki még… ki tudja…?

Nem! Ne értsen félre! Nem úgy gondoltam, hogy éppen róla, a Magdikáról nem gondoltuk, … nem feltételeztük… Dehogy! ... Alapjában véve nem volt vele semmi,… lényegileg semmi probléma!... Semmi komolyabb,… több, mit a többivel általában!... Csak ugye,… vidékről jött… nehezen beilleszkedő… - Zárkózott? - …Talán nem is zárkózott,… hanem… nem volt kollektív! Igen, ez a helyes kifejezés, nem volt kollektív… valahogy!

Ezét mondtam, hogy meglepett… azaz megdöbbentett… No meg… amit mondtam,… ő,… meg egy ismeretlen öregasszony?... Akinek… ki tudja… mennyi van még vissza? ... Ha mérlegeljük… - Már elnézést, - de megért, ugye?...nem tudom egyértelműen eldönteni… vajon hősiesség… vagy netán… meggondolatlanság?!...

Nem gondolja?...

Írógépkattogás.

ILDIKÓ  Nem mondaná meg, miért éppen engem faggat? Vannak itt nagyon sokan, akik olyan szívesen, és a maga szájíze szerint nyilatkoznának! Mer most már – hála istennek! – olyan sok a Magdi barátja!

És egyáltalán, miért éppen csak most jutott eszébe írni róla? Eddig nem érdekelte a sajtót, nem kiabálták világgá róla, hogy: emberek, él itt közöttünk egy lány, aki csak él, csak így van bele a világba, örüljünk neki, hogy úgy beleillik, szorítsunk neki egy kis helyet! – Nem, nem így, hogy a sínekről is mást kell kitúrnia a meghalnivaló helyért!

Igaz, én nem panaszkodhatom! – Én köszönhetek a legtöbbet a szerencsétlennek. Mert én legalább még így elevenen bekerülök a köztudatba, nem csupán a nekrológomat szenvelgik el! – Igaz is! Fotó nem lesz? Valami kevés glóriával a fejem fölött, - persze, a Magdiéból lecsippentve! – Aztán, ha nagyon igyekszem, még címlapon is lehetek, ugye, - ha fel tudok hajtani valahol én is egy szenilis vénasszonyt, aki átengedi a koporsóját! … - Nem is rossz gondolat! – Ezt a típust sokszorosítani kellene! – És akkor az intézet!... az egyenesen megdicsőül igazgatónőstől, tanárostól, diákostól,… és a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat helyébe aranybetűs márványtábla kerül: „EZ EGY HŐS INTÉZET!” – Ez lesz ám a klassz riport téma!

Tudja mit? Hagyjunk békét egymásnak! Amilyen nyilatkozós hangulatban most vagyok, csak kiábrándulnánk mind a ketten egymásból!

Írógépkopogás.

LACI  …Tudom, úgyis elmondtak már mindent magának!... Kár mellébeszélni… úgyis tud mindent!

Hát igen… nem voltam ott a temetésen… Nem mentem el… nem akartam… vagy ha mindenáron tudni akarja: nem mertem elmenni! …Akkor még azt hittem,…nekem a Magdi azt mondta… - még most se értem, hogy miért mondta! - …azt mondta… hogy is mondjam csak? … szóval…, hogy gyereke lesz… azaz… gyerekünk!...

Én nem tudom…, én akkor sem tudtam semmit mondani…, nem is tudom, mit mondhattam volna…, mit is kellett volna…

…Értse meg… én mindig csak melóztam…, rávertem, ha kellett… nekem nincs más, csak ez a két lapátkezem…, koszos, olajos, nem kesztyűs kéz… melós kéz! …Én erre…, csak erre számíthatok! Mert elég volt már a köszönöm szépenekből! Elég, hogy én mindig „az a szegény Laci” legyek! Engem ne azért…, ne azt nézzék, hogy „az a szerencsétlen gyerek” …, Érti? …van nekem két erős kezem, hát mi kell még? …a többi csak ettől függ… érti?

Dehogy érti! …Ő se értette! …Csak jött, hogy neki…, hogy ő…, hogy nekünk… De hisz tudja!

De én nem mondtam neki semmit! Érti? Semmit! (Szünet.)

…Azt hittem, hogy ezért…, hogy talán a Magdi… tudja, ilyenkor a lányok…! – Azt mondják nem volt igaz… a boncolás kimutatta! …Maga biztosan jobban tudja!? …Ugye nem volt terhes?!...

…Akkor hát miért? …Miért?...

Írógépkopogás.

KISZ-TITKÁR  Önkritikusan be kell vallanunk, hogy szegény Magdiról, amíg élt, nem sokat tudunk. Nem ismertük eléggé, sem mint KISZ-tagot, sem mint osztálytársat. Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy ebben nem egyedül mi, a szervezet, vagy a vezetőség a hibás! Hisz köztudott, hogy éppen az ifjúsági szervezet biztosít teret és lehetőséget mindenkinek – hogy úgy mondjam – az egyéni igénye kielégítésére, képességei kibontakoztatására… igen, ez a találó kifejezés: az önmegvalósításra. És nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy sokat tettünk ennek érdekében! …Itt van például a most megnyitás előtt álló klubunk! …Nem tudom, hallott-e róla? …Mert ez nagyszerű kollektív megmozdulás volt: szülők, patronálók, nevelők, diákok egyetakarásának szép példája! …Feltétlenül meg kell néznie! És azt hiszem, írni is érdemes lenne róla, …feltétlenül érdemes lenne…

…Persze… a Magdika…, tudja, az az igazság, hogy neki is meg kellett volna találnia… ő is talált volna feladatot… amit kedvvel végez, a közösséggel a közösségben… Nem gondolja? …Azt természetesen senki nem vitathatja, hogy Magdika ezzel a szerencsétlen – vagy nem is tudom, minek mondjam! – esettel igazán cselekvő példáját adta a másokért… a másokkal való törődésnek! ...De változatlanul azt mondom…, hogy az intézeten belül is… kicsit neki is kellett volna keresni a lehetőséget, a kapcsolatot… és feltétlenül nekünk is feladatunk megteremteni az ilyen nem kollektív társaink számára is… és ebben, azt hiszem, nagyszerű teret ad majd ez az új klub is.

Remélem, nem felejtette el, hogy meghívtam szombatra, az avatásra! Ugye eljön?

Írógépkopogás.

TANÁR  Milyen volt a Magdi? – Csodálkozni fogsz! Nem tudom. Egy volt a többi harminckét lányból! Egy pontszám a dolgozatain, amit gondosan átszámítgattunk érdemjegyekre. Nem a legjobb, nem is a legrosszabb érdemjegyekre, tehát nincs vele gond, nem igényel különösebb figyelmet, csak be kell írni, és passz! – Szürke átlag!

Most szeretnéd, ha azt mondanám: bennem azért volt valami prófétai megérzés, …én sejtettem, …én előre láttam…! – Nos hát, öregem, nem láttam! Jóformán a Magdit se láttam! …Igazán csak azóta tudom, hogy ő is van, illetve volt, amióta nincs már! – Sajnálom, öregem, hogy csalódást okoztam!

…Most hivatkoznom kellene a túlterhelésre, a rohanó élettempóra, az ennek következtében egymásra torlódó tananyagra, a társadalmi elvárásokra, - mert ilyeneket bőven kínál a katalógusunk! – és nem is alaptalanul. – Apropó: a társadalom elvárása? …Ki is az a társadalom? …A Mari néni elvárása is, a Jóska bácsi elvárása is? Vagy az X szakié is, aki ilyen meleg szavakkal becsüli meg érettségizett szakmunkása elméleti tudását: „Na mi van, doktor úr, talán a sróf nem volt benne az érettségiben?!” …Mi meg desztillált tudományt hintünk szét magas fokról, és akihez nem jut le, vagy csak gyéren permetez, az megkapja a mindennapi betevő vigaszát: „Nem kell mindenkinek tanult embernek lenni! Fejőnőkre is szükség van!” – Ismerős? – Ja, egyenduma! Mi az életre nevelünk, semmi totojgatás! …Nincs időnk, hogy öntözgessük is az emberpalántát, csak arra, hogy nyessük! …Számolj csak: az ország harminc más-más zugából összeterelt, még csak össze sem melegedett, az anyja kötényéről való elszakadást még éjszakánként mindig visszasíró harminc nebulóból majdnem a fele, tizenhárom megbukik! Tényleg ennyire hülyék kerültek ide? Kik vették fel őket? És ki szólhat értük egy elit iskolába, ahol ez a jónevűség cégére?

…Aki pedig bírja közülük szusszal a versenyfutást, megtanul a mi fejünkkel gondolkozni, szajkózza amit várnak tőle, a már több szájon átrágott panell-gondolatainkat, és a szünetben is a falhoz lapul jól nevelten, mert x tanárnő allergiás, ha a gyerek idétlen, hangos, nevet, szalad, játszik, mozog,… egyáltalán allergiásak vagyunk rá, hogy létezik! Így átgyúrjuk az elit egyedeket a saját hasonmásunkká tucatban, és: íme az ember! A szocialista ember! Heuréka!

Hát, a Magdi nem tartozott ehhez a kivételes fajhoz! De sebaj! Most majd elitet csinálunk belőle, ugye öregem! Mindnyájunk dicsőségére!

Írógépkopogás.

IGAZGATÓNŐ  …Elnézést, de azt hiszem, félreértett! Valószínűleg nem fogalmaztam elég világosan!...

…Én egyáltalán nem azt akartam mondani, hogy… szóval szó sincs arról, hogy én… én esetleg… lekicsinylem… nem értékelem…, vagy nem tartom jelentősnek… - hogy is mondjam? - …rendkívüli nagy dolognak, amit a mi Magdink… - Erről szó sincs!... Elvégre szocialista iskolában szocialista embereket formálunk…! És ez – ugye? – ellenkezne a mi szocialista nevelési elveinkkel! …Hisz éppen ez a célunk, hogy önzetlen, határozottan cselekvő…, nem latolgató…, nem méricskélő…, hanem… hanem.. mindenkor másokért… másokat segítő embereket neveljünk! …Sőt…, azt is mondhatnám, hogy az…, amit a mi Magdink …ugye… ahogy cselekedett, az mégiscsak a nevelés …a mi nevelésünk… a mi társadalmunk nevelésének az eredménye …ugye? És mi büszkék lehetünk… igen…, mi büszkék vagyunk, kérem, az egész intézet…, a vezetők, a beosztottak, a gyerekek – mi mind büszkék vagyunk a mi Magdinkra… És meg is tettünk minden tőlünk telhetőt a nevelés, a többiek nevelése érdekében…, már úgy értve, …hogy a Magdi példája…, hogy minden szónál szebben beszél a tett! – ahogy a költő is fogalmaz, …hogy ez így élő legyen! …És mi, az intézet, …hogy úgy mondjam, a saját halottunknak tekintettük… a saját halottunkként temettük… Persze – sajnos – , nem egészen úgy, ahogy mi szerettük volna,… de ugye az édesanya kívánságát is… az egyházi szertartás …, meg lehet érteni, ugye!? …De azt látta volna, hogy az a szegény asszony – mármint az édesanyja – , milyen boldog volt,… illetve, mit is beszélek! …mennyire jól esett neki, hogy mi így szerettük, így szeretjük a kislányát!...

…Kérem, ugye érti? …nem azért mondtam én,… meg nem is úgy értettem! …Hisz én is idősödő asszony vagyok! …és az öregasszony is ember …egy ember …Éppen ez a felemelő, ez a magasztos ebben az egészben, hogy a mi Magdink nem az éveket nézte…, nem a távolságot saccolta…, nem a lehetőséget méricskélte…, csak azt, hogy jön a vonat, és ember botorkál a síneken… és… és nem gondolkozott…

Ez – ugye – nem hétköznapi dolog?!

Írógépkopogás.

ANYA  …De nem tudja előre az ember, hogy örömre vagy bánatra szüli-e a gyerekét! – Mit mondhatnék még róla?! – Mondhat-e rosszat az anya a gyerekéről, akár ha az akasztófa alatt látja is?! – Megtagadhatja-e az anya a saját vérét, ha az bármit vétkezett volna is ellene?! – Pedig hát melyik gyerek az, aki visszaadja, aki meghálálja az anyai szenvedést, aggódást, áldozatot? – Az anya csak gürcöl, kesereg, nincs egy nyugodt perce! – De olyan világot élünk, ahol a mai gyereknek már terhes a felnőtt gyámkodása. Bele kell törődnünk, hogy a mai gyerek a maga feje után akar járni! Pedig melyik az a szülő, aki rosszat akar a saját gyermekének?

…Nem mondhatok én rosszat a Magdikámra… Csak ő is valahogy más volt, mint mi voltunk! – Vagy talán az apja nyugtalan vére zajlott benne is? – Pedig csak én emésztettem érte magamat egyedül! – Sohasem mutattam előtte, hogy mennyire fájt, mikor azt felelte, ha intettem: „Jaj, anya, te mindig a mártíromságoddal jössz! Hát én kértem tőled az áldozatot?”

Magdikám, most kiért lettél te a mártír? Ki kérte tőled, kislányom!?

Írógépkopogás.

LACI  …Mit akar már megint tőlem, mondja?! Nem volt még elég? Nem énmiattam lett öngyilkos! Nem is lett öngyilkos, maga tudja a legjobban! Véletlen baleset volt! Maga is mondta! Miért nem hagy akkor már békén?

Mi közöm nekem már hozzá?!...

Írógépkopogás.

ILDI  …Úgy látszik, magát tényleg lehetetlen lerázni! – Hát jó, megígérem, megpróbálok normálisan viselkedni, jól nevelten, amennyire tőlem telik.

…De most már mondja meg, miért olyan fontos magának, miért olyan fontos magának is, hogy a Magdiból szobrot faragjon? Olyan sokan kimérték már maguknak a halála után, de élősúlyban senki nem harapott rá!

Mondták magának, hogy röhögtem a temetésén? – Persze, hogy mondták! Hisz én még élek! – Azt kellett volna látnia! Mintha a shakespeare-i tragédia minden szerepét a kabarészínház ripacsaira osztották volna! Csak úgy lubickoltak, egymást nyomva a víz alá – a látványos fájdalomban!...

…És az a szegény szerencsétlen asszony, a Kató néni, a Magdi anyja?! – Istenem, milyen esetlenül csatlett-botlott a fájdalom festett kulisszái között, könnyein át – mint valami kémlelőlyukon – ki-kikandított a fényképész lencséjébe! Állítom, ez volt élete legszebb napja, ahol életében először ő volt a főszereplő, körülötte forgott a világ, könnyeit törölgették, kezét szorongatták, simogatták, vigasztalták, és még csak a lányával se kellett osztoznia a kétes rivaldafényből! azóta ráaggatta a lánya sírjára fájdalma minden látható cicomáját: cementgalambok, aranyozott krisztus, megtört kőrózsa és parfümös műrózsa közt Magdi rózsaszínre festett arcképe!

Szegény Magdi! Milyen jót röhögnénk rajta mi ketten!

Írógépkopogás.

KISZ-TITKÁR  …Elnézést, de úgy tele van a fejem a sok elintéznivalóval! Tudja, a klubavatás! És általában minden munka egy-két ember nyakába szakad! Lótunk-futunk, hát akkor mondja meg, hogyan tudnánk még a tagok egyéni gondja-bajával is foglalkozni!? – Jó, beismerem, be kell ismernünk, hogy kellene, hogy kell időt szakítani olyanokra is, mint a Magdi is, meg…

…Azt hiszem, ebben – mármint a Magdika esetében – ha kicsit későn is, de helyrehoztunk a mulasztásunkat. Védnökséget vállaltunk a magányos édesanya felett, meglátogatjuk, segítünk neki. Meg a sírt is gondozzuk!...

…A programban pedig, az új klub programjában messzemenően figyelembevettük az egyéni kívánságokat. Csak hát persze, az előzetes felmérésre alig kaptunk egy-két javaslatot! De aztán majd reklamálnak, ahogy lenni szokott!

…Persze, azért majd megoldjuk. – Megnézte már a klubot? – És eljön szombaton?! – És ugye, rólunk is fog egyszer írni?

Írógépkopogás.

ANYA  …Dehogy, kedveseim, nincsenek a terhemre. hisz nincs már nekem egyéb örömem, csak az emlékezés… nincs más menedékem, csak a temető… Olyan jól esik, mikor itt is, ott is egy-egy vigasztaló szót kapok, talán éppen azoktól, akik maguk is vigaszra szorulnak! Ugye, hogy a gyászban, a fájdalomban, a bajban milyen közel tud kerülni egymáshoz az ember?! – De, mondja meg, miért csak a bajban találjuk meg egymást? Mert csak most látom, érzem, hogy mennyien szerették az én kislányomat! az egész intézet! …Az igazgatónő, az a drága jólélek, azóta már kétszer is volt nálam. Fényképeket csináltak! És a virág sohasem hervad le a sírról! Sohase!

…Ennyit, csak ezt kapja, ennyi jut neki az életből!

Írógépkopogás.

IGAZGATÓNŐ  …Amint már mondtam, nem… tudtommal nem volt vele baj… különösebben nem volt semmi… az olyan apróbb problémák esetleg, mint minden lánnyal ebben a korban… Persze, nem mondhatjuk nekik, hogy jól van, kislányom, ez természetes… ugye? …hisz nevelők vagyunk, …és anyjuk helyett anyjuk… Elvégre csak nem dicsérhetjük őket, ha hibáznak… de ez nem jelenti azt, hogy esetleg nem értjük meg őket! …Persze, hogy néha talán ingerültebbek…, türelmetlenebbek vagyunk, …elvégre mi is emberek vagyunk! …Ugye?

…A Magdinál pedig azt gyanítom, hogy talán nem is ő, …hanem a társasága…, illetve a barátnője…, - mert, mint említettem, - eléggé zárt körben építette ki a kapcsolatait…, és nem mindig a legszerencsésebb, a hozzá legmegfelelőbb társasággal! – De mit tudunk mi ilyenkor tenni? Nem hiszem, hogy a mi adminisztratív vagy egyéb eszközeink ezen változtathattak volna!

…Egyszóval szerintem az az esete is…, az a bizonyos késői kimaradás…, gyanítom, sőt majdnem biztos vagyok benne, hogy az Ildikó, a barátnője… - Barátnője? –

…Ezt el kell mondanom!: …A temetésen – mint mondtam, mindenkit mélységesen megrendített a szertartás,… és éppen én szóltam pár búcsúztató szót…, mikor látom, hogy az Ildi – az úgynevezett barátnő – látom kérem, hogy nevet! …Igen, nevet! – A zsebkendőjét gyömöszöli a szájába, és nevet! – Először még azt gondoltam, talán a rendkívüli fájdalom…, vagy mit tudom én! – Másnap behívattam ide. És tudja, mit mondott? – Hogy ő, kérem …ott, …a barátnője! …az egyetlen barátnője koporsójánál! …amit mindenki gyásztól lesújtva vett körül!... ő nem tehet róla, de nem bírta megállni …neki nevetni …nem! …így mondta: neki röhögni kellett!...

…Most ehhez tessék hozzászólni!...

Írógépkopogás.

TANÁR  …Öregem! Te csakugyan csak most veszed észre, hogy itt az a szerencsétlen Magdi már régen csak apropó?! Hogy mi mind a saját vélt vagy valós igazunkat öklendezzük!?...

…Neki – ki tudja? – szerencséje vagy szerencsétlensége volt a szürke rejtő színe? Azt hiszem, egyre megy! Mert aki itt eleve kirikít, mi tatarozzuk át egyenszürkére! – No de a Magdi, - meg még milyen sok még élő Magdi! – csupán hamuszürke! Eredendően! – De sebaj, ott a nagy lehetőségük, a gyorsvonat, - és máris felkerül az ő nevük is – ha máshova nem, - legalább a sírkövükre! Kályhaarannyal! – Ha neked mindenáron hős kell, én – látod? – nem tudok szállítani!

…Tökéletesen igazad van! Nem is tagadom! Én is csak vörösre dörzsöltem az orrom, és én se hagytam kiaknázatlanul a tálcán kínált nagyszerű nevelési apropót!Én is segítettem összecipekedni neki a szobortalapzatot! – Aztán fel is tülekedtünk rá mindahányan, hogy jól lássa a publikum: garantáltan valódi könnyek! – a szívünk legmélyéről feltépett véres fájdalom! – elcsukló testmeleg szavak! – Nem fukarkodunk! Jut belőle bőven! Megspóroltunk az élőkön! – Meghatódunk a saját jóságunktól. Olyan jól áll a szidolozott glória, mint az igazgatónőn a külön az erre a fellépésre szabott, s az ellenpontozással a hervadó bájakat is szemlesütős szemérmetlenséggel kínáló gyászruha! – s közben sandán lessük, mennyit lehetne elorozni a másik dicsfényéből! Ugye, milyen szívszakasztó jók tudunk mi lenni, csak legyen tapsoló publikum?!

…Nos, öregem, baj van a ceruza körül! Ebből ugyan nem lesz nagybetűs újságcím! …Sajnálom!...

Írógépkopogás.

LACI  …Jó! …Essük túl ezen is!...

…Mert nem csak maga zaklat, jár a nyakamra, …magam is sokat rágódtam, töprengtem… Soha nem golyóztam én annyit, mint azóta!

…Eddig: hoci, fogd, köpd a markod és csináld! És csináltam! Hajtott, hogy megmutassam… Kinek? …Talán csak magamnak?! …Hogy ne csak a sajnálat, a jóindulat lökdössön előre a világban, hanem a magam munkája, becsülete… mert csak ez számít! – ne gondolja, nem akarom én elfeledni, hálátlan lenni azokhoz, akik – mindegy, hogy ki miért – de mégiscsak eligazítottak, hogy ne hánykolódjak el ebben a veszettül kavargó világban! – De egyszer már tudni kell az embernek, hogy mennyit ér csak úgy, a maga pucér emberségében! – Hát ezért volt minden!...

…A Magdi? …csak úgy volt… már nem is tudom hogyan…, csak úgy jött… Nem vagyok én nagy dumás srác… a lányokkal meg éppen nem… de vele valahogy mindig volt mit beszélni… Valahogy tele lettek vele az addig dögunalmas vasárnap délutánok… Nagyokat nevettünk, hülyéskedtünk,meg minden!... – Szerelem: …Nem gondolkoztunk… nem beszéltünk mi arról… Csak amint mondtam… Ilyenek voltunk!...

…Aztán az egyik szombaton…, a Lalinak az egyik haveromnak – együtt lakunk, - névnapja volt. Az öregasszony kórházban volt még. Mienk volt a ház… Az Ildi meg a Magdi… azt hiszem, úgy lógtak ki… Buliztunk! …Aztán az Ildi meg a Lali …kinn a konyhában… - Mi bent maradtunk. …hallgattunk… csak feküdtünk egymás mellett a sötétben és hallgattunk… nem akartam én… nem akartunk mi… talán még féltünk is egymástól… nem is tudom… ittunk is… nem sokat… nem szoktam én inni… csak… aztán, nem is tudom… A többit tudja… Hát így volt…

…Aztán sokáig vidéken is melóztunk… meg hát minden… Szóval nem láttam… Az Ildi izent… többször is izent… nem, nem a Magdi… de én… Meg túlóráztam is sokat… nem, nem volt kötelező… Mit tudom én, mi volt velem!...

…Később, mikor mondta a Magdi… ezt már tudja! – De azt még nem mondtam, hogy… - Most már mindegy! - …Utána egyszer… úgy lehetett annak már… szóval elég sokára… megvárt egyszer az üzem előtt. Én nem szeretem az ilyent. Tudja, hogy van az!? A haverok, meg a többi… Szóval ott várt… Még nem láttam olyannak… Mondott az nekem mindent! Kimondott hitványnak, gyávának, meg – elnézést! – beszarinak… meg még a többi. Hogy csinálhatok akármit, úgyis a nyakamba varrja a kölköt… így mondta: a kölköt… Azt nem úszom meg… minden pénzem rámegy… akkor aztán hajthatok… lőttek mindennek!...

…Akkor én… higgye el, nem akartam… de… nem is tudom, hogyan… megütöttem. Nem nagyon…, de megesett, na!... – Nem sírt! Nevetett, hogy aszongya: nem kell berezelni, nem a tied… mármint az enyém… a gyerek… szerencsére – mondta - nem lesz ilyen gyáva, önző apja az ő gyerekének…

…Hát ez volt. Most már mindent elmondtam…

…Maga érti?...

Írógépkopogás.

ILDIKÓ  …Mennyire ismerem? – Ha ketten maradtunk a koleszban, a sötétben összebújtunk, mint a koszos malacok, ilyenkor minden kibuggyant belőlünk. Nappali világításban aztán mindent letagadtunk. – Egyetlen dologban nem voltam őszinte… hazudtam… nem mertem bevallani neki…

…Hallott, ugye, a Laciról? A Magdi fiúja. – Fiúja? – Együtt jártak. Falusi srác, aki sohase gyalulódik bele ebbe a várost majmoló környezetbe. Ez volt a közös bennük. – Szerencsétlen srác! A szülei elfeledték, hogy a világra hozták, rokonok nyakán nőtt fel köszönömért. Fullasztotta a könyörület. Menekült. Ez hozott össze bennünket! Másképpen csinálni, megmutatni!... Mit?... Kinek?... Úgy látszik, csak a Magdinak sikerült kitörni, jobban, mint szerette volna! – Hát így jött össze ez a fogat! Volt bennünk egy rakás csakazértis. Magdi a maszatos, faragatlan, melós srácával tüntetett, én a dumámmal. Kérdezze meg, most is olyan nőnek tartanak! Adtuk az olajat a tűzre, kitalált kalandokkal hencegtünk, aztán jókat röhögtünk… Pedig…

…Látja, de hülye is az ember!? Ha egyszer elkezdek beszélni, még az anyám kínját is kivallom! …Nem beszéltem én még ezekről, ilyenekről senki felnőttel úgy, hogy azt mondjam, amit én akarok, nem amit ő vár tőlem… de ha megírja ezeket, isten bizony letagadom!...

…Visszatérve engem odahaza úgy ismernek: a Teca lánya! Bármit tehetek, csak a Kisteca maradok! „Ne játszd meg magadat, te is csak az anyád lánya vagy!” Ez a mérce. – Hát ezt hagytam oda…

…Magdi otthoni élete meg csak egy tévedés volt, ezért naponta kellett volna megköszönnie, hogy él, az anyja áldozatát, mintha az – már megbocsásson! – már eleve azzal az elhatározással bújt volna oda az odavetődött ismeretlen apja ágyába, hogy megszületendő lányáért akar áldozatot vállalni!...

…Az én anyám bezzeg nem lelkizett! Nem mondott le miattam egyetlen megkívánt csókról sem, nem bujkált idegen fészerekbe értem. Hányszor vártam én a senkit az éjszakai vonatnál, mert egyetlen szobánkban anyám foltozgatta kibicsaklott életét! - …Csoda-e, hogy éhes farkassá aljasult a szemembe minden férfi? …Aztán… az már itt történt. Nagyon beteg voltam… és a jóságos doktor bácsi… az első férfi, aki nem akart semmit, mégis embernek, felnőttnek vett. Anyámnál is rosszabbá tudtam volna lenni érte. – Képet akart festeni rólam… persze aktot! Aztán csak úgy véletlenül végigcsúszott a keze a combomon…

…Nagyon kiborultam! Ha ez az élet, akkor rajta! – Ezután szöktünk ki a Magdival. …ittunk a srácokkal… Aztán a Lalival a konyhába… Nem tudom, mi jött rám… Lali azt hitte, bediliztem… Még a kezemet se merte megfogni! …Ez az, amit nem vallottam be a Magdinak sem… Mer az… de ezt már tudja… Én még most se tudom elhinni!

…Laci begazolt, Magdi meg kikészült! Én találtam ki, hogy hazudja a gyereket… Ijesztésnek! …Szegény Magdi, nem tudott belenyugodni, hogy Laci, aki maga is zabigyerekként gyűrte az életét, nem vállalná a saját gyerekét…

…Ez volt! ...de ennek semmi köze a balesethez… Csak hát maga volt kíváncsi a Magdira… Azért mondtam…

…Közben meg én is kilelkiztem magamat! Azért nem kell ám meghatódni! …Majd csak ellavírozgatjuk az életünket… Meg hát járnak a vonatok is! …Nem igaz?

Írógépkopogás.

TANÁR  …Szóval, csak nem adod fel, öregem!? Te akarod bebizonyítani nekem, hogy amit mondtam, azokat nem is én mondtam?! – Szóval szerinted nem lehetek, nem vagyok ilyen cinikus. Napalm bombának álcázott habostortának tartasz?

…Tudod, mi a főnököm véleménye rólam? „Tanárnak jó, de nem nevelő.” Mármint én! Ugyanis nem haragszom, ha a gyerek gyerek, ha nem karótnyelve áll elém, ha nem tartja be a tisztes három métert! Na meg megkérdőjeleztem, hogy ez itt szocialista iskola lenne! …Bizony! …No, nem a minősítésembe… ott minden oké! …írásban, - mert az nem vonható vissza! – ott még a fegyelmim is erénnyé magasztosult: „Társaiért való aggódása sodorta helytelen magatartásba…” Ugye, megható?...

…És ha tényleg neki van igaza? Ha éppen a többi a máz, a póz? Feltűnési viszketegség? Hókuszpókusz? – pardon, ezt nem én fogalmaztam, szószerinti idézet nagyrabecsült kolléganőm véleményéből! Talán csak azért viszem a kórusomat az országban mindenfelé, mert így bliccelem el itthon a komoly munkát?

…Igazad van! Elég a hőzöngésből! Tudom, ezeket úgyse írod le, mert meg is nézhetnéd magadat. Engem pedig pont azok köveznének meg, akikért hőzöngtem! …De, tudod… néha jó kinyitni a szelepet,… aztán tovább csapj bele, rántsd meg! …Fabatkát se érne az egész… ez a pálya se…, ha nem lenne néhány pillanata, néhány olyan pillanata, mint most legutóbb… Pesten a városnézésen a Mátyás templom kórusáról – csak úgy hírtelen ötlettel, spontánul – elénekeltünk magunknak néhány számot. A cirkuszba siettünk utána. Már indulóban voltunk, mikor megszólalt az orgona: az egyik pap nekünk, a kórusunknak játszott. És ekkor volt egy-két gyerek,… nem sok, da akadt néhány, akiknek szólni se lehetett, hogy beindított motorral vár a busz, hogy esetleg lekéssük az előadást, lepisszegték a sietőket. Csak álltak a zene bűvöletében… Hát ezért… ezért a pár gyerekért, ezért megérte! …Ezért van hát minden! …És ha az életben egy-két hasonló eset akad, akkor talán nem volt hiába… talán!

…Nézd, még neked lesz igazad! …Gyorsan hagyjuk abba, jó? Ha annak a szegény Magdinak csak ennyi volt is a szerepe, hogy egy pillanatra… a látszat vagy valós póz, cinizmus csomagolópapírjába rejtve is… de itt-ott a hasadékokon csak kikandikált egy-egy gondolkodásra, számvetésre késztető ráébredés, hogy az emberi társadalom is csak emberekből tevődik össze, mégpedig élő emberekből… lehetőleg…

Kattog az írógép, majd hirtelen csend. Majd a szereplők egy-egy kiemelt mondatát halljuk újra, mintha a leírt szöveget átfutó újságíró emlékezetében visszaidéződik mintegy összegzésül:

IGAZGATÓNŐ  …Vajon hősiesség volt…?

LACI  …Tudni kell az embernek, hogy mennyit ér…

ILDI  …Örüljünk neki, hogy itt él, szorítsunk neki egy kis helyet…

IGAZGATÓNŐ  …a saját halottunknak tekintjük…

KISZ-TITKÁR  …neki is kellett volna keresni a kapcsolatot…

LACI  …Mi közöm már nekem hozzá?

TANÁR  Nincs időnk, hogy öntözgessünk is az emberpalántát, csak arra, hogy nyessük!...

IGAZGATÓNŐ  …anyjuk helyett anyjuk vagyunk…

KISZ-TITKÁR  …hogyan tudnánk még a tagok egyéni gondjabajával is foglalkozni?...

TANÁR  Nem fukarkodunk a szeretettel! Jut belőle! Megspóroltuk az élőkön!...

ANYA  De miért csak a bajban találjuk meg egymást?...

ILDI  …másképpen csinálni! Megmutatni!...

TANÁR  …talán nem volt hiába…

A hangok elúsznak. Csend. Majd halljuk, hogy az újságíró kihúzza a gépből a papírt, összegyűri, eldobja. Halljuk, hogy új papírt fűz a gépbe, majd újra gépel:

ÚJSÁGÍRÓ  …közös összefogással épített ifjúsági klubot avatnak szombaton,…

A sor végén még csenget a gép, majd a szöveg is, a gépelés is elúszik.

Ez a játék egy valóban megtörtént balesetre épül ugyan, de az csak apropóul szolgál a szereplők gondolatainak elmondásához. A valóságban is ez történt a megírás előtti, különböző csoportokkal történt beszélgetésekben: fiktív helyzetekre reagálva mondták el problémáikat, véleményeiket.

Magát a játékot nem építettem a riporter és a riportalanyok párbeszédére. A feltett kérdések nélkül elhangzó monológok montázsszerűen épülnek egymáshoz. Elhagytam tehát a kérdésfeltevést azért, mert a monológok mindegyike tulajdonképpen belső dialógus: hangosan gondolkodó elmondójának tépelődése, viaskodása, önigazolást keresése, gondolatainak a másokéval való egyeztetése. Tehát mindegyik szereplő tulajdonképpen önmagával vitatkozik, s ezért gyakran változik a felfogása, a véleménye is a későbbi szövegrészekben a korábbiakhoz viszonyítva. Ezzel talán hitelesebbé, egyidejűvé válik a szöveg.

Ezt a belső dialógust próbáltam érzékeltetni a mondatok megformálásában: kapkodó félmondatok, elhallgatások, közbeszúrások, kérdések, szóismétlések, halmozások a szereplők jelleme szerint. Ezért nem írtam utasítást arra nézve, hogy hogyan mondják, hangsúlyozzák a szöveget, remélem, az kiderül a monológok megfogalmazásából, s ki-ki a maga vérmérséklete, felfogása szerint alakítja, ahhoz idomítja a figurát.

Az újságírónak tulajdonképpen nincs közben szerepe. De végig jelen van az írógép kattogásában, hogy amit hallunk, az nem az élő riport, hanem a leírás közben az ő gondolatában idéződnek fel a – természetesen nem ebben a sorrendben és összefüggésben készült – riportjainak a részletei.