PETKÓ JENŐ
BOLDOG SZÜLINAPOT!
Kamasz-játék három képben.
JÁTSZÓK
ZOTYA
TOMÓ
KATKA
ANYA
APA
Játszódik: ma.
ELSŐ KÉP
Zotya és Tomó
Szín: Utca
A két barát beszélgetve jön a suliból.
ZOTYA Délután, majd a pályán szólok a többieknek is. Nem hívom az egész osztályt, nem akarok olyan nagy bulit, mint máskor. – De neki előre ne mondjátok meg, se te, se a Timó! …Ne tudja, hogy én akartam, …hogy én hívtam. Jó, Tomi?
TOMÓ Egyáltalán mit akarsz te a Katkával?
ZOTYA (ártatlanul) Semmit! Csak – gondolom -, ha ti, …ha a Timi csalja el… Elvégre, a barátnője. Nem? … Vagy még a rokona is.
TOMÓ (kötözködik) Szóval: én meg a Timó hajtsuk fel neked.
ZOTYA (kijavítja) A Timó meg én! – Fordítva, kis tahóci!
TOMÓ (dohog) Te csak ne nevelj, jó? Mikor te akarod, hogy a gyűjteményedbe mi…
ZOTYA (türelmetlenül közbevág) Értsd meg, lükegyerek.
TOMÓ (nem hagyja kizökkenteni magát) Mert befuccsolt a hódító nagyduma, mi? Hiába fűzted egész éjjel.
ZOTYA (magyarázkodik) Most nem arról van szó!
TOMÓ Neeem? A srácok mind rajtad röhögtek a bulin, hogy végig a Katkával fuvaroztál.
ZOTYA Na és? Kit érdekelnek a srácok?!
TOMÓ És a csajok? A háremedből? Még egy táncra, egy szimpla fordulóra se…
ZOTYA (fölényesen) A csajok sem érdekelnek!
TOMÓ (csúfolódva) Csak nem vonulsz kolostorba?
ZOTYA Értsd meg! Ez most más.
TOMÓ (nem akar leállni) Mááás?! – Hogyhogy más?
ZOTYA Úgy, hogy… más …Más és kész!
TOMÓ Te, Zoli! Nincs neked valami bajod!?
ZOTYA (bepöccen) Menj a fenébe! Nem lehet megérteni, hogy…
TOMÓ (tromfol) Nem! Nem lehet! … És amikor te körberöhögtél, hogy én a Timóval …Szóval: a Timi meg én … És most te?!
ZOTYA (megadja magát) Most én! … Tessék, röhögj körbe! – A szülinapomra meg azt hívok, akit én akarok!
TOMÓ (kijavítja) Illetve: hívatod! – Velünk! … (Aggályoskodik) Mondd, Zotya! Beszéltél te már vele?
ZOTYA (újra fölénnyel) Persze, hogy beszéltem! … (Elbizonytalanodik) A szülinapomról, a buliról nem … (Magyaráz) Olyan gyorsan, hirtelen mentek haza.
TOMÓ (ismét humorizálni próbál) Szóval: nem kíváncsi a bélyeggyűjteményedre!
ZOTYA (elege van az ugratásból) Ne hülyülj már, Tamás! Ez most komoly.
TOMÓ Értem… És találkoztatok azóta?
ZOTYA Az iskolai buli óta? – Nem … Azaz …
TOMÓ Azaz?
ZOTYA Láttam.
TOMÓ Láttad?
ZOTYA Ühüm.
TOMÓ És??
ZOTYA (kedvtelenül) Semmi és.
TOMÓ Hogyhogy semmi?
ZOTYA Úgy, hogy semmi … Zongorázni jár be.
TOMÓ Tudom. Szerdán és pénteken.
ZOTYA (vall) Nnna! … Én meg megvártam.
TOMÓ (Türelmetlen, hogy minden szót úgy kell kiszedni) És? Mit mondott?
ZOTYA (restelkedve) Semmit.
TOMÓ (rosszat sejt) Nem állt szóba veled?
ZOTYA (kínban, de őszintén) Fenét! … Kijött … én meg a másik oldalon bámultam a kirakatot.
TOMÓ (nem érti) Milyen kirakatot?
ZOTYA Mit tudom én!? … Azt se tudom, milyen üzlet.
TOMÓ (elképed) Hááát?
ZOTYA (kitör) Hát! Hát! Hát! … Ez van … nnna!
TOMÓ (együttérző) Öregem, Zotya! Te tényleg beteg vagy … És ő?
ZOTYA Ő … A Katka meg ott … a túlsó oldalon nézte a kirakatot.
TOMÓ (gondolkodik, majd szünet után) Mikor?
ZOTYA Mit mikor?
TOMÓ Hát … ez a kirakatnézés.
ZOTYA Mit tudom én?! … Múlt szerdán … Meg pénteken … Meg tegnap is.
TOMÓ (riadt elképedését humorral próbálja oldani) Háát … ez észbontó! … Zotya,… a szívtipró …
ZOTYA Most mit izélsz?!
TOMÓ (folytatja) … Így becsavarodni, hogy a csaj helyett a gatyákat meg a fuszeklikat kuksizza a kirakatban?! … Zotya! Tudod?.
ZOTYA (megadással) Ez az, hogy nem tudom … Én se tudom!
TOMÓ (erőltetett humorral) Ha ezt a suliban elmesélem?!
ZOTYA (hálás hangnemért) Akkor én barátilag agyoncsaplak! Érted?
TOMÓ Már hogy a fenébe érteném?
ZOTYA (megkönnyebbült, hogy megosztotta a titkát) Én se, haver!... De most már legalább tudod … Tomó! … Azért mondtam, hogy ti, te meg a Timi hívjátok el a szülinapomra… A pincébe, fent a szőlőben leszünk… Csak mi… Anyuék csak a kaját hozzák, nem maradnak… (lesi a barátja reagálását. Kérleli) Na … Tomó, ugye… ? És a Katkát is…?
TOMÓ (kínos szünet után, nagyon komolyan) Nem jön el.
ZOTYA (nem hisz a fülének) Hogyhogy nem jön el?
TOMÓ (most néz csak a fiúra) Úgy, hogy nem jön el!
ZOTYA Honnan tudod?
TOMÓ Tudom! – (próbálja enyhíteni) Hagyd a fenébe az egészet! … Ez a csaj… (elakad)
ZOTYA Mi van vele?
TOMÓ (gyorsan) Semmi… (magyarázná, de elakad) Csak…
ZOTYA Csak?
TOMÓ (elszántan) Csak nem jön el, mert… (nem tudja, mit mondjon)
ZOTYA Mert?
TOMÓ (Most jut eszébe) Mert… Mert van egy srác.
ZOTYA (értetlenül) Egy srác?
TOMÓ Igen! Egy Sráca!
ZOTYA (visszanyeri fölényét) Na és?
TOMÓ Na és? … Értsd meg, te hülye! … Mással jár!
ZOTYA (újra a régi) Kit érdekel? – Úgy ismersz te engem…? (elbizonytalanodik) Különben is… azt mondta, hogy most éppen…
TOMÓ (győzködi) Akkor még nem volt, de most már van! … Újra összejöttek… a volt sulijából… Most kibékültek!...
ZOTYA (önmagát is biztatja) Hát majd újra szakítanak!
TOMÓ De nem szakítanak, mert… (rájön, hogy elszólta magát)
ZOTYA Mert?
TOMÓ Mert… (próbál másról beszélni) Hagyd a fenébe! … Annyi klassz csaj…
ZOTYA (már határozott) Nem érdekel, és nem hagyom! … És mi az a mert? – Mondott valamit?
TOMÓ (rosszul színészkedik) Neeem!
ZOTYA Akkor?
TOMÓ (kínban) Csak kérdezett. (mohón próbálja kimagyarázni magát) Mondtam neki, hogy nem igaz… mert én csak tudnám… barátok vagyunk és… én tudom, hogy őrültség ez az…(Zotya arcát látva elbizonytalanodva lelassul) …az egész egy képtelen marhaság…
ZOTYA (sikerült felébreszteni az érdeklődését) Micsoda? … Nyögd már ki! Mit izélsz!?
TOMÓ (trémázik) Ááá… Tisztára dili az egész… Nem érdekes…
ZOTYA (már emelt hangon) De igenis érdekes!
TOMÓ (vesztesként szinte könyörög) Nem, …ha mondom!
ZOTYA (nagyon komolyan) Tomó! A barátom vagy! … Most már, ha elkezdted!?
TOMÓ (nagy elszánással, komolyan) Te, Zoltán! (elbizonytalanodik és önmagát nyugtatva morogja) Méghogy a Zoli bá… meg az anyukád?! … Nekem már úgyis elmondtad volna…
ZOTYA Mit? … Mi van velük? … Apuval és anyuval? …
TOMÓ (segélykérően néz a fiúra) Semmi! … Semmi sincs velük! Megmondtam a Katkának is! … Az égvilágon semmi sincs…
ZOTYA (döbbenten) Mit bámulsz rajtam?
TOMÓ (riadtan) Semmit! Mit bámulnék?...
ZOTYA (dühében megragadja Tomón az inget) Nyögd már ki, mert… mert én nem tudom, mit csinálok…!
TOMÓ Engedj már el, te hülye! (pár pillanatig farkasszemet néznek, majd megadással horgasztja le a fejét) Csak kérdezte, hogy… hogy nem… (elakad)
ZOTYA (rázza) Hogy nem?
TOMÓ …nem az … igazi szüleid.
ZOTYA (pillanatnyi döbbent csönd után elengedi Tomót)
TOMÓ (megkönnyebbülten igazgatja a ruháját) Na ugye? … Megmondtam, hogy állati baromság…
ZOTYA (magába roskadva) Akkor ki? …
TOMÓ Mit tudom én! … De ilyen ökörség…
ZOTYA (önmagának) És … ennek mi köze ahhoz .. A Katka … meg én…?
TOMÓ (készséggel győzködné) Semmi! – Mi lenne? … Mondtam neki is! De az anyukája, …meg a barátnője… Tudod, azok ott laktak ti mellettetek… És az mondta az anyukájának, hogy … hogy azért költöztetek ide ti, …hogy itt majd senki, … hogy te… (rájön, hogy sokat elmondott)
ZOTYA (hangosan töpreng) Hogy ne tudjam meg…
TOMÓ Ühüm… Hát nem őrület?
ZOTYA (még mindig nem érti az összefüggést) És neki? … Ha igaz … igaz lenne … Neki mi…? Ő miért…? Miért nem…?
TOMÓ Miért? … Hát hogy éppen…. éppen egy… Mert az a nő még azt is mondta… Meg, hogy mindenki tudta… Meg a mamid haragudott is azért az anyukádra … és az egész falu csodálkozott, hogy egy tanult nő … egy óvónő … mármint az anyukád, ugye … és mégis egy … Hát ez már tényleg agy őrült képtelenség!
ZOTYA (csak a gyötörten elszánt tekintete kérdez)
TOMÓ (elszántan kimondja) … hogy éppen egy cigánygyereket … (Zotya kifejezéstelen tekintetét látva – kis szünet után) Hát nem hülyék…? Ugye tisztára hülyék…?
ZOTYA (hosszú hallgatás után, önmagának) A nagyi…? Engem soha nem vittek le a mamához…
TOMÓ (megörül, hogy megszólalt Zotya) Na ugye? … (de észreveszi magát) azaz, hogy…
ZOTYA (hosszú, kínos szünet után váratlanul nyugodt hangon) És az … az a másik?
TOMÓ Ki? Micsoda?
ZOTYA A srác.
TOMÓ Milyen srác?
ZOTYA A régi sulijából … Aki most a …
TOMÓ (nem érti, hogy került a csizma az asztalra) Mi van vele?
ZOTYA Milyen?
TOMÓ Hát én honnan tudjam?
ZOTYA Az ugye … az … (most tör ki) nem leprás?
TOMÓ Na, ne izélj már Zoli! Hát én megmondtam! Meg a Kata is megmondta … Ez tisztára képtelenség … Hát csak rád kell nézni!
ZOTYA (robban) Tessék! Csak nézz meg! Vizsgálj meg, tüzetesen! A képemet! (kezével felborzolja a haját, a két ajkát vastagra kifordítja, orrát laposra nyomja) A bőrömet! Tapizd végig! Szagold is! Naaa! Szagold meg! (meztelen karját durván Tomó orrához nyomja) Közelebbről!
TOMÓ (elképed) Most mit hülyülsz!? … A Katka is mondta …
ZOTYA (ordít) Mit mondott? Hogy egy rohadt, rühes, büdös cigánnyal…?
TOMÓ (szintén ordít) Hogy az egész nem igaz!
ZOTYA (megállíthatatlan) És ha igaz?! … Igenis: igaz! Igaz! Mert most már inkább feketére suvickolom a pofámat… és igenis lopok, csalok … rabolok .. meg minden! Hogy a Kata is…meg az egész tetves pereputtya … te is … meg mindenki, az egész falu, az egész város… meg az egész rohadt, mocskos képmutató világ…
TOMÓ (eszeveszetten) De Zotya! A barátom vagy!
ZOTYA (keserű gúnnyal) A barátod?! De ha kezet fogsz velem, azért csak számold meg majd az ujjaidat!
TOMÓ Zoliii! Zotya!
ZOTYA Menj a francba! Mindenki menjen a francba!
TOMÓ (utolsó kétségbeesett próbálkozása) És a szülinap?
ZOTYA Talán a putriban? … Döghússal…
TOMÓ (reménytelenül) Én … igazán é…
ZOTYA (zokogva) Elegem van ebből…! Érted? … Elegem van az egész kifordult mindenségből! (elrohan)
TOMÓ (tehetetlenül törli le az arcáról a verítéket – vagy a könnyét?)
Sötét
MÁSODIK KÉP
Zotya és Katka
Szín: Park paddal.
Pár nap múlva.
KATKA (a fiú érkezését látva igyekszik közömbösnek látszani. De belátja, hogy neki kell kezdeményeznie, mert Zotya szótlanul jön a találkára) Szevasz.
ZOTYA Szia.
KATKA Régen láttalak.
ZOTYA (fölényesen) Hát most látsz.
KATKA Látlak. (kis csend után) Azért izentem…
ZOTYA Mit bámulsz? … Elég csokis a képem?
KATKA (csendesen) Én nem hittem el.
ZOTYA (bosszantja a lány nyugalma) Neeem? – De azért csak szorítsd jól a táskádat!…
KATKA (szünet után) Haragszol?
ZOTYA (túljátssza a közömbösséget) Ugyan?! – És ha igen? Csak egy csávó cigány!
KATKA Tudom, hogy…
ZOTYA (fájdalmas őszinteséggel) Mit tudsz te? Pont te? … Mikor én se tudom…
KATKA De…
ZOTYA (szenvedéllyel) Nincs de! – Érted? Nincs! … Csak a „csak”, az van… És most az se látszik ki a rásöpört hazugság alól.
KATKA (szelíden nyugtatná) Ne beszélj így!
ZOTYA (mindjobban belelovalja magát) Hogyan beszéljek?! – Tudod te, mi az: Tizenhat évig
élni bevackolódva a jó ölmeleg hazugságban? Tudni véled, hogy ki vagy, hogy te vagy,
hogy hol vagy, hova tartozol! Hiszed, hogy minden oké! Klassz fej, jó haver vagy, és még
a lányok is, a tanárok is, meg mindenki… És akkor jön egy ilyen kis babatündér, aki
beleszédül a boldogságba, mert ez a nyomorult önmagát-csaló álruhás királyfi vele, csak
vele repdesi végig az egész mámoros éjszakát! …És amikor ezt a hazudott szédülést…
KATKA (nagyon őszintén) Én nem hazudtam…
ZOTYA (megállíthatatlan) …megkaparod, összeomlik hirtelen ez az egész összetákolt olcsó álbirodalom! …És ami volt, az egyszerre mind sztornó! …A legszörnyűbb pedig, hogy nincs meg helyette a van!
KATKA Zoli…!
ZOTYA (teljesen kitárulkozva) Katika! Mondd! Melyik volt az a pillanat, amikor minden
eddigi – visszamenőleg is – érvényét vesztette? (szenvedélyesen újra átéli az egykori
pillanat varázsát) Mikor keringőzve - azt mondtad, hogy szédülsz – és ide, a vállamra, a
mellemre hajtottad a fejedet… kibomlott a hajad és… és csiklandozta a fülemet, a
nyakamat… végig a hátamon… az egész testemen… és még a lábam kisujjában is
éreztem… És akkor – én, ki hülye! – azt hittem, hogy meg kell állni az időnek… vagy így
kell meghalni, mert… mert ezt a pillanatot sohasem szabad abbahagyni… (kis csönd után
éles vágással a keserű kiábrándulás hangján) Hát hogy lehet, hogy te akkor nem érezted
meg a szagáról: ez csak egy rühes cigány!?
KATKA (szinte visítva védekezik) Én nem hittem… nem hiszem el! Anyunak is megmondtam…
ZOTYA (durvasággal kompenzálja az iménti őszinte kitárulkozását) Ez nem hit kérdése, kicsikém!
KATKA (döbbent ámulattal) Igaz?
ZOTYA (hetyke indulattal) Sebaj, babám! Felmelegíted a már megunt, eldobott régi barátot, a kis koszos csórika meg menjen vissza a cigánykurva anyjába! – Ha egyáltalán van neki!
KATKA (megbántva) Nem igaz! Nem is találkoztam vele… A Danival… Izent, de én nem mentem…
ZOTYA (sértő gúnnyal) Neeem! – Na lám! Még lelke is van, a barbibabának!? Gyöngypatyolat, szűzfehér lelkecskéje! …Amit nem piszkol be még egy csóri cigányért se! Mert hátha az is csak ember! Netán! Valahol!
KATKA Most miért engem bántasz?! …Nem így akartam…
ZOTYA (elszabadult indulattal) Hát mit akartál, kisvirág?! Lefeküdni talán?! Juj, de izgi! Azt mondták, a cigányok tüzesebbek!... – Nem akarod kipróbálni? Rajta!
KATKA (csalódva) Aljas vagy!
ZOTYA Igen! …Aljas! Meg tolvaj! Meg rohadék! Meg senki! …És ez most már mindigre így marad… Mert most már soha nem jön vissza az azelőtt a pillanat előtti valóság… Már hazugságként se! Soha.
KATKA (kétségbeesve) De hát amikor ez az egész nem igaz!?
ZOTYA (nagyon határozottan) De igaz! Most már legyen igaz! Legalább ez legyen igaz!
…Inkább legyek egy büdös cigány igaziból, minthogy Jani legyek a ti képmutató fehér
világotokban.
KATKA De, Zotya! Így nem lehet! Haragban élni mindenkivel, Magaddal? Az egész világgal?
ZOTYA (robbanásveszélyes indulattal) És szánalomból lehet??? – Amivel idejöttél –
megrészegülve a saját jóságodtól – hogy helyrepofozd szegény csórikám kicsorbult lelkét!?
…Anyám, apám is megszánták a kis nyamvadék vakmacskát, és nem hagyták a többivel
pusztulni a csatornában. Aztán cidrizve lesik egy életen át, hogy mikor ütközik ki a
nyomorultból az átkozott cigány vére!...
KATKA (reménytelenül) Igazságtalan vagy!
ZOTYA Mert nem a ti igazságotokat szajkózom!?
KATKA Akkor …most mi lesz? …Mi lesz… velünk?
ZOTYA (ordít, mielőtt elbőgné magát) Az, hogy hagyjál békén! …Hagyjatok békén! …Mindenki hagyjon engem békén! (elrohan)
KATKA (hosszan melegen néz utána) Békén?! Hol keresed? Hol találod, Zotya?
Sötét.
HARMADIK KÉP
Apa, Anya, Zotya, Katka
Szín: Zoliék lakása. Hátul kilátunk az előszobába. Telefonasztalon telefon. Balra a szülők szobájának ajtaja. Anya az előtérben álló kisasztalon díszíti a születésnapi tortát: 16 gyertyát rak rá, számolja. Apa az újságot hozza be az előszobából.
APA (meglepetten látja az Anya tevékenységét) Hát te? …Nem azt mondta…
ANYA Mégiscsak a születésnapja… Nem?
APA És a haverjait is..?
ANYA Nem hívta… Nem akarta. Ő tudja, hogy…
APA Mi van ezzel a gyerekkel? Eddig…
ANYA (megértő szeretettel) Mi lenne? Kamasz. Lehet, hogy … (hirtelen ötlettel) Igazán beszélned kellene már vele!
APA (megértő büszkeséggel) Miről? Te azt hiszed? Többet tud az már a lányokról, …a szexről, mint amire te csak gondolni is mersz.
ANYA Éppen azért!
APA Jó! Beszélek! … (felfortyan) De mikor? – Napok óta későn jár haza. Ránk se mordul, csak bezárkózik…
ANYA Mondom: biztosan szerelmes!
APA (műharaggal) Szerelmes? Szerelmes? – Itthon is epekedhet! Nem kell azért csavarogni, ha becsavarodott is!
ANYA Jóóó! …Ne lovald magadat! Nyisd ki inkább… (fejével az ajtóra int)
APA (tovább dohog) Ne lovaljam?! – Tudod mennyi az idő? …Már a szerelemből is…(kinyitja a szoba ajtaját)
ANYA Biztosan a Tominál… (viszi a tortát) Beteszem a szobánkba. Ott hidegebb…
APA A Tomónál??? – A szülinapján? (a telefonhoz megy, tárcsáz) Halló! Tamás! …Te vagy, Tomó? …Igen, a Zoli bá… Akartál hívni? (értetlenül) A Zotya? …Tegnap se? …(kapcsol, erőltetve) Persze! Hát én is azt mondom! …Beteg… Persze, hogy beteg! …Ne! …Ma ne! …(hirtelen ötlettel) Az is lehet, hogy fertőző… Majd! …Jó! Mond meg a suliban…Szevasz…
ANYA (jön vissza a szobából)
APA (tétován letörten néz rá) Tudod hol van a fiad?!
ANYA (rosszat sejtve mered rá)
APA Felhívtam a Tamást.
ANYA (megnyugszik) Na ugye?!
APA Nem volt iskolában.
ANYA (félreérti) Na látod! Meglátogatta…
APA (türelmetlenül) A fiad! A drágalátos, tizenhatéves fiad… az nem volt a suliban!
ANYA (kétségbeesik) Neeem? Szent isten! …Hát hol…?
APA (nyomatékkal) Nem ment iskolába se tegnap, se tegnapelőtt! ..És ma se!
ANYA De hát …elment!!!
APA (tehetetlenül) El… Elment… De nem a … (kitör) Lóg a fiatalúr! (keserűen) Istenem! Hát szerelmes, ugye?!
ANYA (pánikban) Én mondtam, hogy beszélj…! Beszélned kell…!
APA (fenyegetően) Hát majd beszélek! …Beszélek én a fejével…!
ANYA (összeomlik) Úristen! Mi történt?! …A mentőket! A rendőrséget kellene…! Már napok óta olyan… olyan mint… (döbbenten nézik, nyílik az előszobaajtó és jön a fiú. A férjét csitítja) Csak finoman, apa! …Csak nyugodtan!
ZOTYA (ledobja a táskáját, szó nélkül elindul a szobájába)
APA (keményen) Zoli! Zotya!
ZOTYA (megáll a lépcsőn, kelletlenül) Mi van?
APA (elámul) Mi van? – Ez a köszönés?
ZOTYA (pimaszul fordul vissza) Jaaaa? – Sziasztok!
APA Hol voltál?!
ZOTYA (rosszat sejtve) Hol lettem volna? Suliban!
APA Ne hazudj!
ZOTYA Ne hazudjak??? …Miért? Nekem nem szabad?
ANYA Kisfiam!
APA Felhívtam a Tomit!
ZOTYA (visszafojtott indulattal lassan jön az Apa elé) Úúúgy?! Már nyomozol utánam?! …Talán a rendőrséget is…? Persze! egy ilyen …Egy …Egy …Ki tudja, milyen… Ki tudja, hogy mikor… hogy mi… Hát jó lesz, ha…! Nem igaz?! (szinte perzsel) Apa!
ANYA (értetlenül) Mi van veled, kisfiam?!
APA (tehetetlen indulattal) Hogy beszélsz te?...
ZOTYA (elébe áll) Meg akarsz ütni?! Tessék! Pofozz meg! Elvégre egy apának joga van hülyére csépelni a rohadt kölykét. Nem igaz, apa?!
ANYA (kétségbeesett) Kisfiam!
ZOTYA (kirobban) Kisfiam! Kisfiam! Kisfiam! – Hát meddig akartok még…?
ANYA Legalább a születésnapodon…!
ZOTYA (letörve) Születésnap…? Melyik születésnap…?
ANYA (reszketve reménykedik) Elfelejtetted? …Máma…
ZOTYA (fájdalmasan letörve) De te nem felejtetted el, ugye anya!? Emlékszel még? Mi történt, milyen is volt tizenhat éve? Nehéz szülés volt? Akkor is sírtál? Vagy jajgattál? Ordítottál? Fájt-e? Neked, fájt-e? Neked fájt-e? … Megérte-e?
APA (értetlenül) Te nem tudod, miről beszélsz!
ZOTYA Nem! Persze, hogy nem! Honnan is tudnám én! Tizenhat éve ti mindig… ti csak…mindenki csak… Úristen! Hát meddig? Meddig akartok még…?
ANYA (a hosszú döbbent csendben remegő kézzel ügyetlenkedi elő a zizegő dobozból a gyógyszerét. Összetörten:) Úgy látszik… a szülés fájdalmait… sehogyan se lehet…elkerülni.
APA (látja felesége rosszullétét, tehetetlen kegyetlenséggel támad a fiúra) Látod, mit tettél…te… te…?!
ZOTYA (erőtlenül) Mond ki! …Na! …Egyszer végre mond ki! …Most! …Legalább most mond! …Te mond! …Ti mondjátok! (a hosszú beszédes csend után reménytelenül letörve) Tehát igaz! (kis szünet után tehetetlen eszelősséggel ordít) Bol-dog szü-li-na-pot!
APA (nagyon csöndesen) Kitől tudod?
ZOTYA Nem mindegy? …De nem tőletek! …Mert ti csak hazudtatok! Hazudtatok! Hazudtatok! (széttárja a karját) A boldog szülinapot.
ANYA (nem néz a fiúra, csak a markában gyűrögeti a gyógyszert. Nagyon csöndesen) És most te felelősségre vonsz… számonkéred tőlünk… Mit? …Úgy érzed, hogy adósaid maradtunk? …Hogy mostoha fösvénységgel méricskélve adagoltuk a gondoskodást, a féltést, az aggódást? …Úgy érzed, hogy nem édes szülőként szerettünk?
APA (csöndesen) Nem hazudtunk… Csak hallgattunk. Nem beszéltünk róla.
ZOTYA Csak… De miért nem?
APA Azért kisfi… (elharapja) Azért, mert nem tartottuk fontosnak. Nem ezt tartottuk fontosnak.
ZOTYA (nem érti) Nem fontos?
APA Nem… Nekünk nem az volt… nem az a fontos, hogy fizikailag anyád kínlódta-e meg a szülésedet… Nem az, hogy hivatalosan a mi papírjainkba jegyezték-e elsőként az érkezésedet… És nem zsákbamacskát húztunk, nem a véletlen… hanem mindent tudva, vállalva és… és akarva… érted? …így akarva…
ANYA (csöndesen, szinte magának mondja) Nem. Én tényleg nem tudhatom, hogy mekkora
lett volna ott a szülőasztalon a fél- egyórás kínlódás ahhoz az éveken át- és megélt
fájdalomhoz képest, amikor félve- reménykedve orvostól-orvosig járva meg kellett
tudnom, hogy én soha nem leszek… én soha nem lehetek olyan igazi… olyan édes…
amilyet te most számon kérsz tőlem… És sírva-beletörődve, de hogy az életemet mégis
teljessé, értelmessé tegyem… ott a sok kis idegen poronty között nem azt kerestem,
válogattam, hogy melyiknek szőkébb, loknisabb a haja, kék a szeme, fehérebb, rózsásabb a
bőre,… még azt se latolgattam, hogy kiknek, milyen szülőknek a génjeit hordozhatja
magában,… csak azt kutattam, hogy melyik riadtan könnyes szempár keresi, látja meg
bennem, énbennem is az anyát, az édeset, …hogy a nyakamba csimpaszkodó két soványka
kar azt kiáltja, hogy szüksége van rám, hogy rám, csakis énrám van szüksége, …és az a
levakarhatatlan görcsös hozzámsimulás, mert tudja, érzi, hogy nekem is szükségem van…
hogy nekem mégjobban szükségem van rá… és csakis rá… egyedül csak… (elfullad)
APA (hozza a pohár vizet, aggódva) Ne, – anya! Nyugodj meg!
ZOTYA (szünet után) És az… Az a másik?
APA (óvatosan) Az… igazi?
ZOTYA (fájdalmas gúnnyal) Igazi?!
ANYA Ne ítélkezz, fiam, arról akit, amit nem ismersz!
ZOTYA Én tudni akarom, ki az! Látni akarom! …A szemét akarom látni, amikor megkérdezem tőle, (ordítva kitör) hogy miért nem csapta akkor a falhoz az átkozott rohadt kölykét!? (zokog)
APA (tehetetlenül) Nem ismerjük… Nem tudjuk… Titkon kezelik az ilyet.
ANYA (feláll kimegy a szobába)
ZOTYA (önmagának) Megkeresem! …Megkeresem és megtalálom!
ANYA (visszajön, nyugodtan) Tessék! …A neve és a telefonja. (egy papírdarabkát hajtogat szét, anélkül, hogy belenézne. Leteszi az asztalra. Magyarázólag) Kinyomoztam… Én is kíváncsi voltam,… hogy milyen is… milyen az igazi… édes… De nem volt hozzá erőm…Nem volt bátorságom.
APA De ezt nem lehet! …Ezt nem szabad!
ANYA (nagyon nyugodtan) Tessék! …Keresd meg! …És vesd össze, hogy mennyire volt mostoha,… hogy mi,… hogy én mennyire… (elgyengülve most kapja be a gyógyszert, férje támogatásával kimegy)
ZOTYA (tanácstalanul néz utánuk. Áll, nem megy a papírért, távolról nézi. Majd az asztalhoz
megy, olvassa a címet. Elindul a szobája felé, majd meggondolva magát, újra visszamegy,
a papírhoz most se nyúl. Tétován hozza a telefont, feszült lassúsággal tárcsáz a kezében
tartott készüléken. A telefon hosszan kicseng.)
HANG (kihangosítva a telefonból: hangos gyerekzsivaj, zene és ideges női hang) Halló!…Halló! …Csönd legyen már! Ki az? …Halló!
ZOTYA (nem szólt a telefonba. Most hírtelen lecsapja a kagylót. Hosszú szünet után – anélkül, hogy ránézne – lassan darabokra tépi a papírt. Élesen felcsen a kezében a telefon. Összerezzen. Vár. Leügyetlenkedi a kagylót, közben széthullanak a papírdarabok.)
KATKA (kezében a telefonnal megjelenik. Ők nem látják egymást) Halló! …Zoli! …Zotya!…Tudom, hogy ott vagy …Tudom, hogy te vagy… Hallom a lélegzésedet… Nem szólsz?…Igazad van. Nem kell szólnod. Nem is azért hívtalak… És többet már, máskor már nem is hívlak… Csak most azért,… mert akarom, hogy tudd… hogy mindegy… Hogy nem számít… Semmi se számít… Érted, semmi más… Akárhogy legyen, vagy van… Csak az számít, hogy te… hogy én is… ott a buliban én is éreztem egész a lábamujjáig, és – Hét ennyi! Érted? A többi nem számít… És én sajnálom… Szégyenlem is, hogy már… már… – Hát, csak azt akartam, hogy mégis tudd! … (szünet után) Akkor hát… szevasz, Zotya!…Leteszem. Jó?
ZOTYA (hirtelen) Ne!
KATKA (meghatódva, melegen) Zotya! …Te …Te …Te hülye! (sietve) Várj! Ne tedd le! Holnap elutazik a Gyöngyi néni, már fél négykor végzek a zongorával… Érted? Nemnégykor! Fél négykor! …Érted?
ZOTYA (alig tud szólni) Fél négykor.
KATKA (boldogan) Ühüm… Hát akkor…! Egyszerre tegyük le, jó?! …Akkor: …egy …kettő…há …há (egyik se teszi le) Zotya! Lehet, hogy már új cuccok vannak a kirakatban! Szia! (gyorsan ki)
ZOTYA Szi… (elvarázsoltan áll, majd ügyetlenkedik a telefonnal, a papírokat is kapkodná össze)
APA (be, csodálkozva nézi a zavart fiút. Vizet ereszt a fürdőszobában, majd jön a mosdótállal)
ZOTYA (sikerült leraknia a telefont. Bátortalanul az Apához) Apa… Apu!
APA (a fürdőszoba ajtajában állva csodálkozva, de meghatottan szótlanul nézi)
ZOTYA Apu! …Az anyu? …Csak nincs baj?
APA (mozdulatlan, sietve magyaráz) Csak priznicet… borogatást…
ZOTYA (bátortalanul) Apu… Bevihetem? Én bevihetem?
APA (bámulva szótlanul nyújtja a tálat, kendőt) Jól csavard ki!...
ZOTYA (bizonytalan) És anyu? Biztos, hogy bevihetem?
APA (hogy meghatottságát leplezze, nyüzsög, siet a konyhába) Terítek vacsorához. Jó?
ZOTYA (megdöbbenten néz a kinyíló szobaajtóra)
ANYA (csak a suttogó hangja hallatszik) Oltsd el a villanyt! Gyorsan! (a két férfi elbűvölten néz, nem mozdulnak) A villanyt!
APA (keze tele kistányérokkal, a könyökével lekapcsolja a villanyt)
ANYA (megjelenik, kezében a torta, rajta egyetlen szál, égő gyertya. Csak az világítja meg őket. Szótlanul áll a fiú előtt könnyes mosollyal)
ZOTYA Anyu! …A…! (esetlenül nyújtja a mosdótálat, zavarában a saját homlokát törli meg a csöpögő törölközővel. Kezéből újra szétrepülnek a papírdarabok)
ANYA (nyújtja a tortát) El kell fújni! …Neked kell elfújni! …Kisfiam.
ZOTYA (átügyetlenkedi a mosdótálat, átveszi a tortát, görcsösen tartja két kézzel. Apjára, majd az anyjára néz – azok szótlanul, csak a tekintetükkel bíztatják) Akkor… Én akkor most… (nagy nekikészüléssel igazítja a száját – még egyszer az apára, anyára néz, majd nagy levegőt véve hirtelen elfújja a gyertyát)
Sötét. Majd kis szünet után:
FÜGGÖNY
